A www.ezoterikuskonyvek.hu webáruházának felületén süti (cookie) fájlokat használ. Ezeket a fájlokat az Ön gépén tárolja a rendszer. A cookie-k személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába. További információért kérjük olvassa el adatvédelmi nyilatkozatunkat. Bezárás
Termékek Menü

Miért nem olyan, amilyennek szeretném?

Elvárások. Apró, kellemetlen érzésekből született, egyre csak növekvő paraziták, amik szép lassan felzabálják az agyadat. Először csak kis bosszúságot okoznak, idővel azonban egyre nagyobb terhet jelentenek azok az általában elég gyakori esetek, amikor valakitől nem azt kapod, amit vártál. És bár könnyen lehet, hogy ez az ő hibája is, de a tiéd biztosan. Méghozzá ott hibázol, hogy olyat vársz el egy embertől, amire ő – átmenetileg vagy tartósan – képtelen.
 
Hányszor volt olyan, hogy egy primitív bunkótól, akinek annyi az esze, mint egy marék kavicsnak, azt vártad, hogy kulturáltan viselkedjen veled? Hányszor veszekedtél a pároddal azért, mert nem csinált meg valamit, amit megígért – vagy meg sem ígérte, csak szerinted meg kellene csinálnia? Hányszor vártál hiába legalább egy kelletlen köszönömöt attól, akinek segítettél? Vagy hányszor ragaszkodtál görcsösen ahhoz, hogy valaki az életed része maradjon csak azért, mert a rokonod, vagy mert valaha jóban voltatok?
 
Jogosak az elvárásaid? Persze, hogy azok. A Te világképed szerint biztosan, de könnyen lehet, hogy a kulturális norma szerint is azok. Na és? Komolyan kérdezem: és akkor mi van? Igazságot keresel a világban? A Te igazságodat? Vagy az abszolút igazságot? Ami mindenkire, mindenhol és mindenkor igaz? Azért, mert ezt Te így gondolod?
A párkapcsolataink tele vannak elvárásokkal
 
Ez nem így működik. Különbözőek vagyunk, különböző értékrenddel, különböző tapasztalatokkal, különböző készségekkel és képességekkel, és még egyetlen szót is képesek vagyunk egymástól teljesen különbözően értelmezni, nemhogy egy egész életet. Amiben te jó vagy, abban a másik gyengébb lehet, és fordítva. Ami számodra természetes, az a másik ember számára értelmetlen, megerőltető, vagy akár az adott helyzetben kivitelezhetetlen is lehet. Vagy azért, mert eszébe sem jut, vagy azért, mert még ha meg is próbálná, akkor sem sikerülne neki.
 
Mindig van valami oka annak, hogy valaki nem teljesíti az elvárásaidat. Így nevelték? Vagy éppen ilyen lelki állapotban van? Gyenge pontjára tapintottál? Vagy valamiért észre sem vette, hogy szerinted mit kellene tennie? Esetleg a te elvárásoddal van gond? Ahelyett, hogy idegesítenéd magad, mindig keresd az okot.
Rosco kutyám nem mászott fára soha. És nem is vártam el tőle, hogy ezt megtegye. Persze elvártam tőle más dolgokat, amik részben az ő érdekeit szolgálták (nem fogadunk el kaját idegenektől), részben a kettőnk kapcsolatát segítették (nem kakilunk a szőnyegpadlóra, nem esszük meg a vacsi közben lábat elhagyó papucsot), részben pedig önös érdekből születtek (milyen okos az én kutyám, még kézjelekre is engedelmeskedik). És ha nem teljesítette azt, amit elvártam tőle, akkor nem voltam elégedett – és ebből akár konfliktus is születhetett.
 
Most már érted a példát, remélem. Rengeteg elvárásunk van másokkal szemben, amelyek mind az imént említett három okra vezethetőek vissza. Vannak tehát építő jellegű elvárásaink is, ahogy vannak teljesen fölöslegesek is. Nem is magával az elvárással van a gond, hiszen jó, ha vannak vágyaink és elképzeléseink – hacsak nem buddhaként szeretnénk egy hegyen ülve leélni az életünket. A problémát tehát nem feltétlenül az elvárásaid okozzák (bár sok esetben már azok is fölöslegesek), hanem az, hogy hagyod irányítatlanul kószálni őket a fejedben, és tisztán érzelmi alapon kezeled azt, hogy megvalósulnak-e vagy sem.
 
 
De mielőtt a megoldást megkeresnénk, gondolkozzunk el egy kérdésen. Vajon honnan jött ez a sok elvárásod? A válasz egyszerű: hoztad magaddal. Igen, gyerekkorodból. Ülj le! Ne ülj le! Szólalj már meg! Fogd már be! Miért nem tanultad meg a leckét? Miért nem pakoltad már össze a játékaidat?
És tudod, mi a valódi gond ezzel? Az, hogy a fent említett mondatokban a “miért” csak egy retorikai kellék, a kérdés pedig nem is kérdés valójában. Ugyanis a legritkább esetben érdekli a felnőttet az, hogy a gyerek valójában miért nem teljesítette az elvárásait. A lényeg, hogy nem teljesítette. És ilyenkor persze megszólal az ego: Mi az, hogy ez a velem alárendeltségi viszonyban álló kis ember nekem ellent mer mondani? Hogy képzeli, hogy megkérdőjelezi az igazamat, a tekintélyemet, a hatalmamat?
legritkább esetben érdekli a felnőttet az, hogy a gyerek valójában miért nem teljesítette az elvárásait
 
A felnőtt eleve kizárja az egyenrangúsági viszonyra jellemző kommunikációt, hiszen félti az egoját. A gyerek pedig megtanulja, hogy az elvárásoknak bizony meg kell felelni. Aztán az oly sokak életét megkeserítő görcsös megfelelési kényszer mellett szép fokozatosan felerősödnek a saját elvárásai is. Amíg kicsi volt, egyszerű volt a helyzet: ha éhes volt, enni kapott; ha kellett neki egy játék, akkor vagy megkapta azt, vagy hagyták sírni, amíg meg nem nyugodott. És hamar megnyugodott, mert nem is voltak olyan fontosak az elvárásai. De ahogy nőtt, és vele együtt nőtt az egoja is, az elvárások szerepe is felerősödött. Kialakult egy világképe, elkezdett járni egy utat – ami vagy a sajátja, vagy valaki mást követett gondolkodás nélkül –, és csakhamar ez vált az egyetlen helyes úttá a fejében. Aki pedig nem ezt az utat járja, az rossz. Rossz, mert nem felel meg az elvárásainak.
 
Ilyen egyszerű. Így juthattál el odáig, hogy most folyton azon emészted magad, hogy másoknak megfelelj, és hogy mások Neked megfeleljenek. Megpróbálják mások Rád erőltetni a saját világképüket, Te pedig ugyanezt próbálod megtenni velük. Nem túl harmonikus együttélés ez; nem csoda, hogy nem vagy boldog. De amilyen könnyen bele lehet ragadni az elvárások csapdájába, olyan könnyen ki is lehet mászni belőle.
 
Az elvárások komoly terhet jelentenek a kapcsolatnak
 
A megoldást egyetlen szóban össze tudom foglalni: elfogadás. Az elvárásaidon keresztül önmagadra rakott lelki terhektől az elfogadás gyakorlásával tudsz megszabadulni. Elfogadod, hogy nem vagyunk egyformák. Elfogadod, hogy mindenki hibázhat (még Te is). Elfogadod, hogy ami más, az nem feltétlenül rossz, csak ha annak fogod fel. És elfogadod azt is, hogy nem kell mindent felvenned, amit eléd tesznek. Sőt, nem is kell mindenkit megőrizni az életed részeként.
 
Ha valaki fontos számodra, és szerinted építő jellegű elvárásaid vannak vele szemben, akkor beszéljétek meg. Nem egymást támadva, hanem olyan megoldást keresve, ami lehetőleg mindkettőtök számára jó. Ez a hatékony konfliktuskezelés alapja. Nem számít, hogy a párodról, az édesapádról, a gyermekedről, egy barátodról vagy egy idegenről van szó, mindig érdemes két dologból kiindulnod. Az egyik az, hogy egy veled egyenrangú féllel beszélsz – és jó, ha így is kezeled őt (igen, a gyereket is). A másik pedig az, hogy az ő fejében nem feltétlenül ugyanazok a fogaskerekek kattognak, mint a tiédben (vagy ha jobban tetszik a biológiailag korrekt megfogalmazás: az ő agyi neuronjai másfajta szinapszisokat alakítottak ki).
 
Ha erre a két dologra rendszeresen emlékezteted magadat, akkor hamarosan képessé válsz elfogadni másokat olyannak, amilyenek, és elfogadni a világot is a jelenlegi állapotában. Ez nem azt jelenti, hogy mindent úgy kell hagyni, amilyen. Fejlődésre mindig szükség van – ez maga az élet. Az elfogadás nem beletörődést jelent, hanem azt, hogy nem görcsölsz a jelenlegi helyzeten. Nem cipelsz fölösleges terheket, hanem úgy keresed a fejlődés lehetőségét, hogy közben megtanulod értékelni azt, ami van. Pont azért, mert fontos számodra a másik ember. Nem támadod őt, hanem segíteni próbálod, és azt is elfogadod, ha nem Te tudsz neki segíteni. Mert ilyen is van.
 
Ha pedig nem fontos számodra a másik ember, vagy fontos lenne ugyan, csak számára nem vagy elég fontos, akkor még egyszerűbb a helyzet: mosolyogj, és zárd ki az életedből, hogy ne szívja le az energiádat teljesen (vagy te a sajátodat). Nincs szükséged olyan emberekre, akikkel nem vagy kompatibilis. Sem a saját világképed, sem a hited, sem vér szerinti kötelék, sem valami más kényszer nem indokolja, hogy fenntarts egy mérgező kapcsolatot. Ha mérgező, annak oka van. Az, hogy ilyenné vált (vagy eleve ilyen volt), nem biztos, hogy a Te hibád, de ha görcsösen ragaszkodsz hozzá, az már igen. Ahogy az is, ha az elvárásaidhoz ragaszkodsz görcsösen olyan emberekkel szemben, akik számára a Te elvárásod nem sokat jelent.
Ha boldog szeretnél lenni, akkor szabadulj meg minél több elvárástól, mert azok által lehetetleníted el a saját boldogságodat. Azt a kevés elvárást pedig, ami a számodra fontos emberekkel szemben megmarad benned (mert valóban helyük van), érdemes értelmi, nem pedig érzelmi vonalon kezelned. Akivel lehet, azzal mindig próbálj közös megoldást találni, de ne görcsölj, ha nem sikerül. Ha fontosak vagytok egymás számára, akkor próbáljátok újra (és ha tényleg fontos számotokra a másik, akkor sikerülni is fog), ha pedig nem ér annyit ez a kapcsolat, akkor ne próbáld erőszakkal meggyőzni a másikat az igazadról. Én ezt javaslom.
A boldogságod azon áll vagy bukik, hogy képes vagy-e az elfogadásra. A kutya nem fog fára mászni – ha tetszik, ha nem.